Megyék - Általános információk

A megye a hivatalos területi beosztás egyik eleme, amelyhez területi igazgatási funkciók járulnak.
Magyarországon az államalapítás óta létező fogalom (vármegye). Angliában a county vagy shire az ország legfontosabb alegysége, az Egyesült Államokban két állam kivételével (Louisiana, Alaszka) valamennyi szövetségi állama countykra osztja fel területét.

Napjainkban:
 
Az 1950-es megyeátszervezéskor több csonka megyét összevontak, új megyeszékhelyeket állapítottak meg, így jött létre a mai megyerendszer, mely 19 megyére osztotta az országot.
 
Napjainkban a megye a területi igazgatási funkciók ellátásának középszintje. Az Eurostat által kidolgozott statisztikai besorolási rendszerben a NUTS 3 szintnek felel meg. A megyei önkormányzat köteles ellátni azokat a feladatokat, amelyek a települési önkormányzatok nem kötelezhetőek, például a megye egészére kiterjedő közszolgáltatásokat. Közvetlenül költségvetési támogatásban nem részesül, de a települési önkormányzatok a területükről befolyt személyi jövedelemadó meghatározott részét kapják vissza az állami költségvetésből, és ebből juttatnak a megyének.
 
 
 

Magyarország megyéi
(A térképet készítette: Brodorits Zoltán, VÁTI Nonprofit Kft)
 

forrás:
Györffy György: István király és műve, Gondolat, Budapest 1977
Bilecz Endre: A regionalizmus-koncepció érvényesítésének politikája (2003)
 

jogszabályi hivatkozás:
az Országos Területfejlesztési Koncepcióról
 
Az első megyék az államalapítás idején jöttek létre. A megye területe egy-egy királyi vár uralmi körzetére terjedt ki, a helyi várispánságon túlmenően a határain belül fekvő királyi, egyházi és világi magánbirtokokat is magában foglalta. A helyi várispánság élén álló személy ugyanakkor azonos volt a megyét igazgató megyésispánnal, aki kettős minőségében kiterjedt katonai, bírói, gazdasági és igazgatási jogokkal rendelkezett.

 A megye ezen korai típusát szokás királyi vármegyének nevezni, melyet ispánja a helyi várispánság intézményein keresztül kormányzott. Az ispán és emberei a megye határain útvámot, a folyók átkelőhelyein hídvámot szedtek. A várfalon kívül, a váralján a hét meghatározott napján vásárt, hetipiacot tartottak.
 
A vármegye (latinul comitatus) a mai megye szintjén a magyar közigazgatás egysége volt I. István királytól a tanácsrendszer 1950. január 1-jén történt bevezetéséig.
 
A királyi vármegye:
 
I. István király (997-1038) alatt a közigazgatás a kiterjedt királyi birtokok szervezeti egysége volt: az elnevezés is arra utal, hogy a várak körül jöttek létre a közigazgatás egységei. Ezek a várak többnyire a honfoglaláskori törzsfők és nemzetségfők várai voltak. A királyi vármegye élén a megyésispán (comes) állt. Ő szedte be a király érdekében az adókat, amiknek az egyharmadát megtarthatta magának, és ő szervezte meg a hadsereget, amiben a hadnagy (maior exercitus) segítette. Segítségére volt még az ispáni központ katonai parancsnoka, a várnagy (maior castri) és a bíráskodásban a bíró (udvarbíró, várbíró vagy curialis comes). A megyei hadat az ispán vagy a hadnagy vezette várjobbágyok (miles, jobagio castri) alkották, a létszám 1168-ban 400 fő volt megyénként. Az ispán és a várjobbágyok között elhelyezkedő réteg volt a szervienseké vagy királyszolgáké (serviens, minister), akik különböző, köztük egyedi feladatokat láttak el. A várnép (latinul civi.'is, suburbanus, castrensis stb.) félszabad állapotú, "paraszti" foglalkozású önálló termelő volt, aki a várnak meghatározott terménnyel adózott és bizonyos szolgálatokat teljesített.
Ami az István kori magyar vármegyék számát illeti, kb. 48 körülhatárolt területtel rendelkező vármegyével számolhatunk, ezek közül 24 volt határvármegye.  
 
 
István  vármegyéi
István vármegyéi (térkép)
 
A határvármegyék (marchia) élén határispánok (marchio) álltak. A határvárak nem régi nemzetségi várak voltak, mint a rendes vármegyék esetén, hanem az országból kivezető utak mentén a magyar-szláv etnikai határon épített földvárak (lásd: Baranyavár, Sopron, Pozsony, Nyitra, Bars, Gömör, Borsod, Újvár, Zemplén, Borsova, Keve, Bolgyán). A határvármegye két részre oszlott, belső lakott és külső lakatlan vagy gyéren lakott részekre. A kettőt az akadályokkal teletűzdelt gyepű választotta el, amin az átjárhatóságot akadálymentes részek, kapuk biztosították. Az országot nem egyetlen gyepű határolta, a rendszert mélységében tagolt külső és belső gyepűk alkották, és a határvármegye területe sem volt feltétlenül összefüggő. A fegyveres személyzetet a lövők (portyázó lovas székely vagy besenyő könnyűíjászok) és az őrnagy vezette őrök adták.
 A királyi hatalom gyengülése következtében a királyi vármegye szerepét a XIII. században a nemesi vármegye vette át. A folyamatnak az Aranybulla volt az egyik mérföldköve.
 
A nemesi vármegye:
 
A köznemesség megerősödésével a vármegye irányítása is átalakult. Az ispánt (később főispánt) ugyan továbbra is a király nevezte ki, de az alispánt és az először 1232-ben említett szolgabírákat a nemesség választotta. A szolgabírónak a szerviensek vitáinak eldöntéséből induló funkciója később őt a vármegye fontos tisztviselőjévé tette. Eleinte megyénként általában négy szolgabírót választottak. Később a járások XVI-XVIII. századi kialakulásával járásonként egy főszolgabírót és néhány alszolgalbírót. A rendi országgyűlésre a vármegyék követeket küldhettek.
 
A parasztvármegye:
 
A parasztvármegye a nemesi vármegye pótléka, a parasztság önvédelmi szervezete volt a közbiztonság fenntartása érdekében a török hódoltság idején és még ezután is rövid ideig a XVI - XVIII. század idején. Főleg a hódoltsági területen a hadjáratok útvonalán és a peremvidékeken működött, ahol a nemesi vármegye intézményei nem működtek, vagy nem voltak elég hatékonyak. Törvények is segítették működésüket, amik bizonyos esetekben lehetővé tették a jobbágyoknak, hogy leszámoljanak a kóborló és fosztogató katonákkal és szabad hajdúkkal.
A szomszéd falvak összefogásából nőtt ki, a XVI-XVII. század fordulóján kezdett intézményesülni, amikor egy-egy járás küldöttei megbeszélésekre gyűltek össze. A környék tekintélyesebb emberei közül hadnagyokat és kapitányokat választottak a nagyobb, tizedeseket a kisebb egységek élére. A közös gyűléseken bírói ítélkezéseket is tartottak.
A nemesi vármegyék a XVII. században kezdték visszanyerni befolyásukat a hódoltsági területek felett is, ekkor szerették volna a parasztvármegyéket is maguk alá rendelni, különösen a Császár Péter-féle felkelés (1631-32) után. 1649-ben Heves, Nógrád, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyék közös utasításukban a parasztvármegyéket maguk alá rendelték, a paraszthadnagyok kinevezési jogát az alispán kezébe adták. Megpróbálták a parasztvármegyét mintegy "önkéntes rendőrséggé" alakítani az irányításuk alatt, ami végül a hódoltság befejeződése után vezetett sikerre, a paraszthadnagyok és tizedesek vármegyei alkalmazottak lettek. Feladatukat a XVIII-XIX. század fordulóján a csendbiztosok és pandúrok vették át.
 
A polgári vármegye:
 
A kiegyezés után, 1870-ben végrehajtott reform - többek között - elválasztotta egymástól a bíráskodást és a közigazgatást.
A trianoni békeszerződés (1920. június 4.) súlyosan érintette a vármegyerendszert is: számos vármegye részben,  vagy teljes egészében, az utódállamokhoz került. A Magyarországon maradó vármegyék neve ugyan elvileg változatlan maradt, de több esetben új megyeszékhelyről kellett gondoskodni.
 
 

forrás:
Györffy György: István király és műve, Gondolat, Budapest 1977
Bilecz Endre: A regionalizmus-koncepció érvényesítésének politikája (2003)
 

jogszabályi hivatkozás:
az Országos Területfejlesztési Koncepcióról